Fuvarozás Svédországban egy öreg Scaniával, majd két napig egy szerviz emeletén lakni. Amikor elindultam erre az útra, még magam sem gondoltam, hogy efféle kalandokba keveredek, de az élet már csak ilyen.

Megkezdődött a nyár, ami a többség számára az uborkaszezont jelenti. Mindenki vagy nyaral, vagy valakit helyettesít, aki éppen nyaral. A legtöbb cég és hivatal csak takaréklángon működik, hogy majd szeptemberben megkereshessék azt a pénzt, ami a nyáron kiesett. Elkezdenek leállni a médiumok, ismétlések mennek, az új tartalom ilyenkor ritka kincs. Mivel én az utóbbi években abból éltem, hogy akkor dolgozom, amikor más nem, ezért nekem a nyár az egyik legpörgősebb időszak az éveben. Szinte szünet nélkül ülök át egyik kamionból a másikba, mert a fuvarnak menni kell, hogy aztán szeptemberben, amikor mindenki leszolizva, legyúrva, még naptejet a bőréből izzadva, karibi mosollyal az arcán ül vissza az íróasztalához dolgozni, én kamionszagúan, kopott munkásruhámat a földre dobva eshessek egy kicsit össze megpihenni. 

A múlt héten még haza sem értem az előző holland kanyarról, már csörgött a telefonom, hogy mikor érek be a telepre, mert kéne menni egy svédet is. Ilyenkor minden cégvezetőnek megremeg a tekintete, ha a "pihenés" vagy "visszapótlás" szavak hangzanak el, így bevállaltam. Bár az ilyen, hirtelen beeső fuvarokból lehet igazán jól keresni, mégis mindegyik lábszagú egy kicsit. Bizonyos részleteket nem mondanak el, nehogy véletlenül meggondoljam magam. Ennél a fuvarnál is csak akkor tudtam meg, hogy 7 lerakási címem van, valamint hogy egy öreg, egymillió kilométert futott Scaniával kell menni, amikor már beültem a fülkébe. Ezek biztosítanak arról, hogy a hazaérkezés tervezett dátuma valahová a homályos, távoli jövőbe vesszen. Egyik ország sem tud annyira szép lenni, hogy egy hét ne legyen elég belőle. Na de vágjunk bele. 

Meglepően simán indult a fuvar, a dunakeszi telephelyről viszonylag ütemtévesztés nélkül bundeszeltem át magamat Szlovákián és Csehországon. A lengyel szakasz sem volt túl drámai, már csak azért sem, mert napi 9 órát nézni egy alföldet vezetés közben amúgy sem egy vizuális kélyhömpöly. A 8 órás kompút Trelleborgba is gyorsan elment. Megdöbbentő egyébként, hogy egy ilyen komp mennyire luxi tud lenni. A kabin felér egy 4 csillagos szállodával. Sokszor az az érzésem, hogy kicsit túlzás ez egy kamionosnak, legalább is ahhoz a ridegtartáshoz képest, amit az utóbbi években kaptunk, mondjuk egy Dunkerque - Dover kompon (moslék kaja, közös zuhanyzó, padlószőnyegen alvás). Másnap reggelre fut be a komp a svéd kikötőbe. Szeretem alapvetően a skandináv fuvarokat, mivel nincs az infrastruktúra annyira túlterhelve, mint mondjuk Németországban. Az utak tiszták, lehet haladni, a cégeknél sincs tumultus. Bejelentkezés, rámpára állás, és már szedik is az árut, kb 15 perc alatt végzek az első három címen. A negyedik címre már nem érnék oda zárás előtt, szóval Göteborg előtt kiállok egy pihenőbe, ahol már 16:00-kor is csak az út széle jut. Nem a kamion sok, a pihenő kevés errefelé. Norvégiában kb 200 kilométerenként van egy pihenő, nem stresszelték túl ez az itteniek. Meleg van itt is, úgy 30 fok körül van odakint, ezért árnyék és/vagy klíma nélkül hamar elviselhetetlen lesz a fülkében tartózkodás. A lassú izzadásban még létezni is fáj, nem hogy érdemi pihenést végezni, ezért ketyeg az autó alapjáraton, és megy a klíma odabent, amíg süt a nap. Közben kezdődik a móka, mert az ősöreg Scania bedobja a "Sebességváltó meghibásodás" hibaüzenetet a képernyőre, minden előjel vagy hangos csattanás nélkül. Először nem komolyan vevés, leállítás, akkusaru levevés, 10 perc várás, saru visszarakás, újraindítás, hibakód nem eltűnés, a sebességváltó soha többé nem működés. Houston, baj van - hívom a műszakisokat, valószínű a kinyomócsapágy hullott szét. Mivel a kamion egyetlen fokozatot sem hajlandó bevenni, azaz nem mozdul se előre se hátra, jöhet is értem egy kamionmentő, aki majd behúz a szervizbe. 

Innentől nem szeretnék fuvarozó vállalat vezetője lenni, mert meglepően gyorsan csilingelnek az euró ezrek szanaszét. A vontatás önmagában egy vagyon, de a szerviz sem lesz olcsó, lévén két svéd szerelőnek le kell kapnia a váltót a kamionról, ami magunk közt szólva is legalább egy egész napos szerelést irányoz elő. Szép dolog magyar fuvarosként eltartani svéd családokat, de azért akkor is, amikor úgy érzed, hogy rárakták valami ipari porszívó csövét a bankszámládra, az para, még cégtulajdonos szinten is. Forintban mérve ez most legalább 1M lesz a végére, mire a kapun kihajthatok.

Amíg a vontatós barátom létrehozza a fizikai kapcsolatot a vontatója és az én kamionom közt, én a forgalmat próbálom lassulásra bírni. Az emberek úgy gondolják, hogy jó ötlet 120-szal beesni egy pihenőbe, hogy majd az utolsó 10 méteren fékezzék állóra a verdát, hiszen lendületesen kell élni, és persze #soseveddel, de azért ha megy a sárga villogó, meg egy sárgamellényes valaki ugrál, hogy fékezni kéne, mert a kamion mellett térdelve melózás közben nem annyira jó, ha a háta mögött 10 centivel mész el 120-szal, akkor légyszi, lassítsatok.

Végül létrejön a kapcsolat, és mehetünk a szerviz felé, immár a vontató kamionmentő fülkéjében a jobbegyben találom magam. A sárgaangyal nem siet, minek is. Onnantól, hogy megtörtént a baj, már senki nem siet. Mint a filmekben, amikor lelassul az idő, a halott főhős feltámad, és véghez viszi, amit kell, a sárgaangyal is végig andalog a városon a szervizig. Addig is beszélgetünk kicsit. Újdonsült barátom - akinek a nevét sem tudom - elmeséli, hogy ez az ő cége, ő a főnök és 10 embere van jelenleg. De nem pökhendien, mint egy fehérgalléros bűnöző Magyarországon, csak úgy természetesen, ez itt így megy. Látszik már rajta az idő, 50 éves körül lehet, elmondása szerint sok a munkája. Keze és arca sötétbarna a sok út szélén térdeléstől, miközben épp kamionok féltengelyét kalapálja ki a vontatáshoz. Persze nem magyar, és pláne nem kamionos lennék, ha nem kérdeznék rá arra, mennyire keres jól ezzel, de mivel úriember vagyok, csak számok nélkül teszem ezt. Megéri? - teszem fel a kérdés, amire országunk polgárai mindig/mindenkor kíváncsiak, mint ha csak ez lenne az élet fokmérője. De emberünk nem is ő lenne, ha nem felemás választ adna, miszerint: - Ehh, elmegy.

Ez az "elmegy" nekem elég őszinte volt. Nagyjából ki is fejti, hogy bár soknak tűnik, amit elkér egy mentésért, de sok a kiadása is. Ezeket a vontatókat nem csak egy olajcsere karbantartani, és el is hiszem neki. Persze megkeresi a magáét, de nem irigylem tőle. Főleg akkor nem, amikor teljesen rezignált arccal végzi a munkáját az autópályán úgy, hogy szinte bármikor elüthetik. Elég egy álmos reggelen egy bebambult sofőr, és olyanból elég sok van. Közben begurulunk a göteborgi Scania szervizbe. A városban két Scania szerviz van, az egyik a Volvo múzeum mellett van, a másik meg amibe engem vittek, 11 kilométerrel és egy folyóval odébb, így sajnálom, de nem lesz Volvo múzeumos beszámoló. A pótkocsit leakasztjuk, az öreg Scaniát pedig behúzzuk a műhelybe. Nagyon nem lepődnek meg az ott dolgozó szerelők, kb senki fel sem néz a munkájából, hogy hoztak egy újabb munkát. Azért odamentem egy szerelőhöz, hogy megkérdezzem, nem-e gond, ha én itt alszom a fülkében, ahogy amúgy szoktam. Nem, azt nem lehet itt a műhelyben - jön a válasz. De beszéljek Klausszal, ő a műhelyfőnök, mert van itt egy apartmanjuk, amit szerinte használhatok. Közben a kamionmentős kollégától jóformán el se tudok köszönni, mert már cseng is a telefonja és megy a következő bajbajutott autóért. 

Klausz egy 60 év körüli svéd úriember, de lehet hogy valójában 30 éves, csak megrágta őt a stressz. Ezt az egyet megmondom első ránézésére, ezt a tehetetlen befásultságot egy vezető arcán, hogy hegyeket tudna megmozgatni, ha lenne elég munkaerő a keze alatt. De nincs. Itt is ugyanúgy probléma, hogy nincs munkaerő, nincs szerelő, mint bárhol máshol Európában, ami mellesleg az én ügyemet sem viszi most előre. Klaus elmondja, hogy az ő éjszakás műszakjában már biztosan nem tudnak nekiállni a javításnak, de majd a nappalosok megcsinálják a kocsit. Viszont addig is lakhatok az apartmanban, szedjem ki a kamionból, amire szükségem van, aztán megmutatja. Igazából egy klasszikus kolesz szobára hasonlít, semmi sallang. Van egy kis melegítő konyha, fürdő, wc, meg egy szoba, amiben van ágy-asztal-szék. Mivel az életemet nagyjából hasonló, minden otthonosságot nélkülöző, funkcionális terekben töltöttem, ez több mint jó. Van hol aludni, van hol lezuhanyozni, és egy rendes WC. Mi kell még? 

Éjszaka alszok, mint a tej. Minél több a stressz, annál többet alszok. Nem az a stressz, amikor valamin konkrétan aggódom, hanem a tudatalatti stressz. Alapvetően már kellő higgadtsággal kezelem az ilyen váratlan lerobbanós sztorikat, de hogy hogy érek haza, milyen felrakóm lesz, elég-e a cuccom a meghosszabbodott fuvar végéig, és hasonló dolgok azért dolgoznak az agyam hátsó tükrében. Reggel arra ébredek, hogy jön az új műszak, többen motorral, hangos kipufogó durrogással jelzik megfáradt kollégáiknak, hogy itt a műszakváltás. Én is leballagok újdonsült kolesz szobámból, hogy megkérdezzem, mikor állnak neki a javításnak. Klaus már nincs itt, ő csak éjszakás, helyette Juliet van az irodában. Érdeklődésemre ugyanazzal a tehetetlen fásultsággal az arcán válaszol, hogy a nappalos műszak biztosan nem tud vele foglalkozni, mert csak négy embere van, és tele az udvar javítanivalóval. Majd talán az éjszakás. Mondtam már, hogy itt senki sem siet?

Ezután felhívtam a műszakis kollégát a cégnél, hogy ezek a hírek, és ha lehet, akkor gyakoroljon rájuk némi nyomást, mert bár tök jó ez a hotelszoba, de azért én is szeretnék hazajutni, és a pohár még közel sincs félig tele. Nem sokkal később kapok egy sms-t, hogy az az ígéret, hogy az éjszakás műszak neki fog állni, és 16:00-24:00 között megjavítják az autót. Klaus szerintem ezt még nem tudja, de gyanítom, hogy amikor majd bejön 16:00-kor dolgozni, egy kicsit több lesz a ránc a homlokán. Addig is, mivel ez egy ipartelep közepe, és nincs 10 kilométeres körzetben semmi látnivaló, plusz 800 fok van odakint, megírtam ezt a cikket nektek, innen, a göteborgi Scania szerviz második emeletének hotel szobájából.