A streetracing, vagyis az utcai versenyzés és közúton csapatás egy életforma idehaza. Mindenkinek van róla véleménye, hogy ez jó vagy rossz, mennyire káros a társadalomra, mekkora az esélye, hogy meghalsz vagy valakit elütsz. Történt is néhány napja, hogy a budapesti Árpád hídon egy ilyen utcai versenyzésnek egy biciklis lett a halálos áldozata, mert az autó irányíthatatlanná vált. Hogy jutottunk idáig?
Először is, az autó, mint olyan, egy státuszszimbólum, és mindig is az volt. Minél szebb, nagyobb, erősebb, márkásabb, annál inkább vágytak rá az emberek. Ahogy telt az idő, az autóink úgy lettek egyre inkább erősebbek, nagyobbak. Emlékszünk még a "dicső" kilencvenes évekre? Amikor elkezdett beszivárogni a nyugat, már hallottunk mindenféle Pagani meg Lamborghiniről, de az emberek többnyire murvás neppertelepeken vagy szalonokban vette az autót. Swiftek, Tipok, Astrák, és ha volt bennük már 100 lóerő, akkor az a kocsi maga volt a megtestesült lóerőgyár. Élveztük, hogy egy-egy előzés vagy nagyobb gázfröccs után nem kell a fél motort kicserélni, mint anno a szoci autóknál, ahol a lendületesebb előzést vagy egy hosszabb hegymenetet kiégett tömítések, elállítódott gyújtás és szelephézag követte. Ezeknek csak nyomni kellett, és mentek. Közhely, hogy meghalni mindennel meglehet, de a 70-100 lóerőt még nagyjából mindenki meg tudta fogni. Már lehetett kapni normálisabb téli gumit, meg itt-ott már ABS is felbukkant az extrák közt.
Aztán jött a TDI korszak, amikor a személyautókban is elérhető áron adtak viszonylag kulturáltan járó turbodízel motorokat. Kis fogyasztás, és a turbónak köszönhetően egész jó menés. Hamar jött a megírt chip, meg nagyobb turbó az autóra, és megkaptuk azt az élményt, hogy egy motornak alul is van ereje. Egyenletes haladás mellett a legkisebb gázpedál mozdulatra gyorsult a kocsi, és ez bizony kényelmes, a fölényesség érzését adta. Megérkezett aztán a benzinmotorokra is a feltöltés, és némileg nagyobb fogyasztásért hasonló élményt kínáltak. 100 lóerő? Már csak nevettünk rajta. 150-200 lóerő alatt nincs élet. A hiteleknek és a murvás neppertelepeknek hála használtan egy szebb swift áráért lehet 200-300 lóerős prémium autókat venni 20 évesen. Öregek, de mennek ezek is még méltósággal. Elérhető áru lett tehát az erő és a kényelem.
Az ember pedig olyan, hogy ha megvesz egy fűrészlapot, annak bizony minden egyes fogát kifizette, tehát használni akarja. A szoci időszakban 50 lóerős vánszorgó ipari hulladékokra kialakított sebességkorlátokat kiröhögi a legtöbb mai autó, mert többet tud a motor, többet tud a fék, pláne a kiegészítő biztonsági berendezések. A sofőr? Az nem, csak a félelemérzetét vették el az autógyártók. Mert ami nem hangos, nem zajos, nem adja egy gép érzését, az hamis biztonságérzetet kelt a sofőrben.
Napjainkra már sokan vagyunk az úton, az autópályák tele, a főutak is tele (plusz traktorok, robogók, biciklik). Ott ülünk a nagyon erős autóinkban, és vánszorgunk, csordogálunk a forgalommal. Ilyekor csak a már említett fűrészlap közepével nyiszáljuk a fát, ami nem hatékony. Csoda hogy akarsz végre adni egy gáz? Mindenféle kerülőutakon járunk haza, csak hogy a haladás illúzióját megteremtsük magunknak. Minden egyes dugóban töltött perccel gyűlik a frusztráció az összes sofőrben. Üljön biciklire? Szálljon BKV-ra? Nem akarják lejjebb adni a kényelmet. Ha már a rendszer lehetővé tette, hogy birtokolhass egy autót, ráadásul nagyot, kényelmeset, erőset, akkor miért ne venne az egyszeri polgár? És ha megvette, miért ne akarná kihasználni?
Főleg a Totalcar fújja, hogy tereljük ezeket a frusztrációval küzdő embereket a versenypályára, meg nyílt napokra. Nem mondom, hogy hülyeség, mert akárhányszor nézőként ellátogatok egy szlalom versenyre vagy gyorsulási futamra, minden versenyzőnek vérben forog a szeme, hogy most aztán hajoljon a lemez, úgy fogja nyomni a gázt, és ott ennek helye van, mi több, elvárás. Azonban minden versenyre másodpercek alatt fogy el a nevezés és mindig kígyózik a résztvevő autók sora a bejáratnál. Órákig vársz, hogy mehess egyet, ami csak még több frusztráció, illetve sokakban csalódottságot kelt. Meglepődünk ha inkább elrúgja éjszaka a szinte kietlen főutcán? Pályanapra járni egy program, az utcán elrúgni pedig egy mozdulat.
A probléma mélyrehatóbb annál, mint hogy egy-egy sofőrt hurcoljunk meg a hülyeségéért. A gyártók, a kormányok elvették az emberektől az élményt, amire nyíltan vagy titkon mindenki vágyik, aki autóba ül. Adtak nekünk vastagabb hangszigetelést, precízebb kormányt, csendesebben erősebb motort, és koffeinmentes kávét aludobozban. 20-30 éve még a városok utcáit érintve mentek a szervezett amatőr rally versenyek, motorversenyek, és kvázi egymást érték az autós találkozók, ahol mindig volt szlalom verseny. Nekünk nem adták olcsó pénzért a powert, de nem túl messze az otthonunktól át tudtuk élni az izgalmat, relatív biztonságosan. Ma pedig, ha a szőke herceg nem 500 lóval jön, akkor egy nő oda sem fordítja a fejét.
Ki akkor a hibás abban, hogy sokan vagyunk, túl erős járművekkel, sok frusztrációval? Bárki is, az utcai versenyzés egy életforma, ami nem tegnap kezdődött és betiltani kb olyan, mint korlátozó táblával javítani a kátyús utakat. Kinek köszönhetjük ez? Írd meg kommentben.
