Tizenhárom éves lehettem, amikor az egyik legfőbb vágyam az volt, hogy legyen a seggem alatt egyszer egy Chevrolet Corvette, és mindenkit megelőzhessek vele. Nyaralni voltunk a családdal, konvojban Horvátország felé. Amikor konvojban halad az ember mindig van a tagok közt egy méregetés, hogy kinek van a legerősebb autója, kinek a leggyengébb, és ezekhez képest hol van a saját. Akkoriban nekünk egy Fiat Uno volt ezres FIRE motorral.
A leglassabbnak lenni rettenet frusztráló volt. Minden megállásnál volt némi vekengés a többiek részéről, hogy ahol a kis Fiat kettesben ment fel, ott az akkor zsír új Avensis negyedikben alapjáratba' elment. Bántott engem ez a folyamatos degradálás, holott nekem a hátsó ülésen pont mindegy volt, hogy mennyivel megyünk a 42 fokos horvát nyárban klíma nélkül, csak érjünk már oda. Csoda hát, ha egy sportkocsira vágytam egy dörgedelmesen erős amcsi vényolccal az elejében?
Sokáig velem maradt ez a versengő attitűd. Nem nyerni akartam, csak nem a leglassabbnak lenni. Erre hamar rájöttem, mikor elkezdtem autót vezetni, úgy 2005-2006 környékén, hogy a zsiguli 75 lóereje is lehet potens, ha lenyomom a gázt, mivel az emberek többsége 1/4 gázpedál állással autózik, a kocsi típusától és erejétől függetlenül. Szerettem lendületesen menni, és közben jónéhány autóst leelőzni, mert azt éreztem, hogy haladok.
Aztán jött ennek a versengő, kompetitív attitűdnek a fejemből történő kilúgozása, ugyanis elkezdtem kamiont vezetni. Aki azt gondolja, hogy egy 500 lóerő körüli kamionnal nem lehet veretni, az téved, csak a sofőrök többsége nem akar. Azért nem, mert oda kell érni, haza kell érni, és a hivatásos sofőr munkáját abban mérik, hogy mennyi a balesetmentes kilométer. Minél tovább tudod vezetni a monstrumot egy karcolás nélkül, annál nagyobb király vagy, és itt több százezer kilométerekről beszélünk. Plusz sokan is lettünk az utakon. De ennek a karriernek az elején elkezdték a fejembe verni, hogy nem kell sietni, pláne padlóig nyomni a gázt, mert akkor kicsilingel a megtakarítható üzemanyag a kipufogón. Szóval csak nagypapásan, mint ha megfáradt öregember lennél, úgy tekerd a kormányt, mert akkor haza fogsz érni egyben, és felmarkolhatod azt a ma sem kevés pénzt a végén, ami a munkáért jár.
Jöttek aztán bizonyos kompetitív események az életemben, pl elmentünk egy nagyobb baráti körrel gokartozni. Ott aztán tényleg semmi nem számít, told ki a szemét, nem baj ha belecsapódsz valakibe, vagy a gumifalba, csak menj. Én meg persze utolsó lettem, mert nem akartam kisodródni. Annyira megszoktam, hogy haza kell érni, hogy egy néhány lóerős gokartnak sem nyomtam, mert nem volt komfortos. Nem lettem ideges, és nem is frusztrált, csak meglepett, hogy tényleg bele akartam adni mindent, hiszen most - szinte - tét nélkül lehet állatkodni egy járművel, és mégis utolsó lettem.
Történt aztán, hogy egy barátom benevezett a TC-s Tulaj a pályán-ra egy Mazda MX5-tel most a hétvégén a Parkoló Parádén. Minden a kezében volt, hogy jó időt fusson a bójakerülgetéssel, kicsi, sportos, hátsókerekes kocsi, pont elég lóerővel, de nem sikerült neki. Azért nem, mert amúgy nem egy versengő alkat. Ő az, aki az Alfa GTV-jére anno azt mondta, hogy neki az a chillezős utazós kocsi nyugodtságban, én meg kitolom a szemét az enyémnek, mert szerintem nem lehet normálisan vezetni. Szóval ha valaki ennyire nem adrenalinból vezet, annak miért is sikerülne jó időt futni, ráadásul úgy, hogy tök először van ilyen versenyen, plusz néhány száz ember nézi is közben? A barátom rosszul érezte magát a vereségtől. Amit akkor neki is elmondtam, és nektek is itt most, hogy semmi baj nincs azzal, ha nyugiban, biztonságosan vezetsz az utcán, és nem tudsz értékelhető eredményt futni hirtelen felindulásból egy ilyen versenyen.
Ahogy biztonságosan megtanulni vezetni baromi nehéz, úgy versenyezni is az. Azt hiszed világverően jó lennél benne, és az első megmérettetésen kiderül, hogy piskótaseggű puhány vagy. A többségnek - aki még sosem csinált ilyet - az él a fejében, hogy csak nyomni kell, adrenalinból, mint a filmekben, és akkor egyszer csak lenyomsz mindenkit és megnyered. Vérben forog a szemed, zihálsz, izzad a tenyered a kormányon, és izgalmadban azt sem tudod hol vannak a pedálok. Megszólal a rajt kürt, te pedig elrúgod és futsz egy olyan szar kört, amit álmodban sem reméltél. Azt nem adják át ezek a filmek, ahogy pl James Hunt csukott szemmel mantrázza magának a versenypályán haladást, és hogy hol, mikor és mennyire kell elvenni a gázt, megfékezni és menni tovább. Ez agymunka, kőkeményen, és igazából semmi improvizálás meg "elrúgom aztán majd kiadja" dolog nincs benne, csak egy óramű pontosságával végig kell fűzni a kocsit a pályán. Aki jó egy szlalomban, az biztos, hogy nem ma kezdte, hanem évek óta kijár valami ipartelepre, áruházi parkolóba, neadjisten versenypályára ha sok pénze van, éjszaka, és rájött, hogy mitől lehet jó időt menni. Igen, néha odacsapta a kocsiját és jó esetben tanult is belőle. Senki sem születik drift kingnek, pláne egy karcmentes verdával.
Én nem akarok utolsó lenni, ezért nem megyek el egy ilyen versenyre. Ha ki akarnám próbálni magam a versenyzésben, fejlődni, és legalább részsikereket elérni benne, akkor elmennék, tudva, hogy szar leszek. Másodjára kicsit jobb, és negyvenedjére már talán egész értékelhető eredményt futnék. De ha nem akarok, akkor minek? Hogy kiderüljön, hogy nem tudok szlalomozni? Hogy rosszul érezzem magam valami olyan eredmény miatt, amire amúgy sosincs szükségem az életben? Azért felesleges.
Arra jöttem rá, hogy nem összetörni a kocsidat és magadat, valamint egyben hazaérni nem akkora truváj, mint megnyerni egy versenyt, de legalább annyira fontos. Sőt, akik szeretnek, azoknak még egy kicsit fontosabb is, mint az egódnak. Ettől még - így 23 év távlatából - mindig vágyok egy Corvette-re, pedig már tudom fejben, hogy az csak egy erős, de amúgy szar autó, én pedig inkább a kicsit gyenge, de ügyes autókat kedvelem. A jó futómű, a rendes fék, és egy dallamos kipufogó nekem többet jelent, mint a világ összes lóereje. Mégis vágyom egy őszintén hoki amerikai autóra, sok lóerővel, még ha szeretek is egyben hazaérni.
