2014. januárja volt, én pedig nem voltam éppen önfeledt. Munka nélkül voltam, a párkapcsolatom már megkezdte a lejtőt, és még a kocsimat is sikerült összetörni. Hosszas előtörténetet kíván meg, így ez a cikk nem lesz rövid, ugyanakkor mindenki tanulhat belőle, hogy nem érdemes hibát hibára halmozni az életünkben. Kezdeti őszi optimizmusom, hosszas fejfájássá változott akkor és ott, de szerencsére nem sérült meg senki.

2013. októberében szükségem lett egy megbízható napi járós autóra. Fél évvel előtte sikerült megcsípnem egy speditőri állást az akkori cégemnél, egy kamionos cégnél, és mivel a Tatabányával szomszédos faluban volt az iroda, ezért igen terhes kezdett lenni a már akkor sem fiatal Volvo 740-es mindenféle nyűgjei. Például hogy fix 10 kilométer után mindig úgy állt meg, mint ha elzárták volna a benzincsapot. A munkahely persze 13 kilométerre volt. Addigi mindenféle öreg romjaimat eladva végül gondoltam egy nagyot, hogy az akkori 200-300.000 forintos ársávtól elrugaszkodva, 1 millió forint körüli összeget szánok majd egy rendes, megbízható autóra, ami többnyire nem áll meg. Hosszas keresgélés után egy 10 éves, faceliftes 1-es Skoda Octavia lett, full fapad, 1.4 benzin, klímával. Nem is volt gond vele, szépen és leginkább unalmasan tette a dolgát, 7 literes fogyasztás mellett, de elégedett voltam vele. Akkoriban még lehetett 1 mihályért 10 éves Octaviát kapni, ma ez már inkább a háromszorosa. Változnak az idők.

A cég, ahol dolgoztam finoman szólva sem volt a munka szabályai betartásának a mintapéldája, de ez volt az első cég, ahol kibírtam majdnem 3 évet, mert ha dolgoztam, akkor - ha nem is értékelték - de legalább nem lesték árgus szemekkel minden mozdulatomat. Gépkocsivezetőként kezdtem náluk, de az irodai lét az más volt. Mindennapos volt a stressz az életemben. Hogy csak egy példát hozzak, 2013 decemberében karácsony előtt voltunk, nem sokkal a baleset előtt. Karácsony előtti utolsó hét, már mindenki erősen kifele állt az évből, szerencsére sikerült minden munkát úgy intézni, hogy a két ünnep között nem kell bemenni dolgozni, és ezzel mindenki egyet is értett. Bent volt még 15 nap szabadságom, mert egyszerűen nem tudtam kivenni, annyi munka volt, meg nem is adták volna ki. Megkérdeztem a főnökasszonyt, hogy akkor jövő év elején kivehetem-e vagy kifizetik, hogyan legyen? Erre némi gondolkodás után elment, majd visszajött egy decemberi üres jelenléti ívvel, hogy akkor szépen írjam be visszamenőleg decemberre a szabadságaimat. Ezek után már nem lepődtem meg azon sem, amikor december 27-én, önszántamból felkeltem korán, hogy én azért bemegyek az irodába, rendet rakok az asztalomon, ránézek az e-mailekre. Mikor aznap bementem úgy 10:00 körül, meglepődve láttam, hogy mindenki bent van az irodában, és mint a kisangyal, dolgoznak. Csak annyit tudtam mondani erre, hogy: Köszi hogy szóltatok!

A képre kattintva galéria nyílik

Nos, ilyen hangulat uralkodott akkoriban a munkahelyemen, csak hogy kicsit szemléltessem a stresszt. Eltelt a szilveszter, és az Újév, valamint az első hét is. Az első hét végén, szombaton behívott a főnökasszony, hogy a gépkocsivezetőknek új mobiltelefonokat fog kiosztani, segítsek már neki beállítani rajta a fixen hívható telefonszámokat. Bementem, megcsináltam. Úgy dél körül végeztünk, és amikor mindenki elment, behívott az irodába, elmondta, hogy így 3 év után, nem elégedett a munkámmal, a hozzáállásommal, és habár az irodában nem látnak tovább szívesen, fel tudja ajánlani a régi gépkocsivezetői állásomat. Akkor és ott kicsit megsemmisültem. Amikor speditőr lettem, eldöntöttem, hogy többet nem ülök kamionra. Nem fogadtam el, és úgy döntöttem, keresek egy másik speditőri állást.

Akkoriban, főleg a csípős, jeges januárban nem igazán volt munkalehetőség ezen a területen. 2014. január 17-én, egy pénteki napon Budapesten volt állásinterjúm egy speditőri munkára. Gondoltam nem veszek ezúttal pályamatricát, munkanélküli vagyok, spórolás van. Majd elcsettegek az 1-es főúton, ráérek. Az interjú olyan felemás volt, nem volt éppen az álmaim cége. Aznap még - mivel ritkán jártam akkoriban Budapesten - meglátogattam a bátyámat, és egész nap elvoltunk. Este 7 óra körül, mikor már sötét volt, elindultam hazafelé. Kihalt volt az út, nyugodt, lendületes tempóban haladtam a fagyos éjszakában. Herceghalom magasságában balról, a semmiből egy hatalmas vaddisznó gondolta úgy, hogy neki át kell menni az úton. Olyan hirtelen történt, hogy még a fékpedálra sem tettem rá a lábamat. Arra tisztán emlékszem, hogy annyi futott át az agyamon, hogy:

Ez de kurva ronda!

És már jött is a pofon. Hatalmas csattanás, füst, és a szélvédőt teljesen betakaró motorháztető. Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy még mindig közel ugyanakkora sebességgel száguldok, mint a becsapódás előtt, az út éppen kanyarodott, sürgősen meg kéne állni. Így hát vészfékezéssel megálltam, még nagyjából a sávban. Amikor kiszálltam az első gondolatom az volt, hogy na ezt elb@sztam... A második pedig, hogy egy kanyar közepén állok, gyorsan ki kéne rakni a háromszöget, nehogy valaki belém rohanjon. A háromszöget kivettem a dobozából, és abban a pillanatban darabokra hullott szét. Mivel az akksiból is szivárgott a a sav, az elakadásjelző is kezdett halványulni. Ekkor már röhögtem a saját nyomoromon, a malac persze elszaladt, én meg ott álltam a törött kocsival, szétesett háromszöggel. Azt hittem kigyulladt a kocsi, akkor volt a füst az utastérben, de csak légzsák patronja volt. Először a rendőrséget próbáltam hívni, hogy jöjjenek ki biztosítani a helyszínt, mert nemsokára kivilágítatlanul állok az éjszakában. Mivel pont a Fejér megye táblánál történt a baleset, nagyjából egy órán át vitatkoztak azon, hogy a Komárom megyei, vagy a Fejér megyei rendőrkapitányság dolga-e kijönni. Végül jött egy járőr, meg egy tatabányai autómentő, aki egy kerek kosár pénzért elvontatott Tatabányára. Közben hétszer próbáltam hívni az akkori páromat, aki épp Ausztriában kempelt a nővérénél, már nem tudom miért. Hétszer nyomta ki a telefont, mire küldött egy sms-t, hogy "Nem fogom felvenni, Ausztriában vagyok", amire visszaírtam neki, hogy "Vedd fel a telefont, különben áthúzlak rajta". A következő volt köztünk a párbeszéd:

Ő: - Na mi van?

Én: Mi lenne, összetörtem a kocsit. Elém ugrott egy vaddisznó.

Ő:- Gratulálok, ügyes vagy.

Én: Köszi a kérdést, jól vagyok.

A képre kattintva galéria nyílik

És hogy mi lett vége? A kocsit megcsináltattam, nagyjából félmillióba került, és sosem lett többé olyan, mint gyári állapotában. Elvállaltam a pesti munkát, ami nem volt sokkal jobb mint az előző, de kellett a pénz a javításra. Addig anyám Civicjével jártam fel dolgozni, és két hónapig rettegtem, nehogy azt is összetörjem (Murphy törvénye, balf@szság, ilyesmi). A párkapcsolatom meg áprilisban véget ért.

Még egy plusz sztori, hogy húsvétkor a már kész autóval mentem el anyámhoz. Amikor már nap végén mentem volna haza, tolattam ki a kertjéből, ő meg nem támasztotta ki a kaput, és a 2 hónapja fényezett kocsinak a szél nekivágta azt. Mérhetetlenül boldog voltam. Eladásig meg se csináltattam, mert ha kap még egy pofont, legalább nem sajnálom majd annyira :) Mindenesetre a pályamatricán azóta nem spórolok. Hát így esett, hogy jól esett. Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Ne felejts el lájkolni minket Facebookon, követni Instagramon.

Legújabb cikkünket olvastad már?