Nagyot ment a körlámpán a legutóbbi cikkünk. Arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy titeket, az olvasóinkat is megihletnek az írásaink. Herczog András Facebook oldalunkon írta meg történetét az autózás bevésődéséről. Bár legalább ilyen érdekes, ha nem érdekesebb lehet a bringás bevésődése is, de az egy másik Körlámpás történet. Mellesleg ő is blogger, cikkeit kalandozásairól itt olvashatjátok. És most következzen András levele. Köszi neked András!
Érdekes érzések kavarognak bennem, azok után, hogy elolvastam a cikket a Körlámpán, és muszáj volt papírra vetnem azt a temérdek emlék fontosabb pillanatait, még mielőtt az endorfin kiürül a szervezetemből.
Több ponton is nagy a hasonlóság kettőnk történetében. Az életkorunk, én 34 éves vagyok, a vidékről bejárós feeling és a szegénység. A szüleimnek sosem volt autójuk, édesanyám ugyan letette a jogsit 1992-ben egy faros 120-as Skodával, de sose vezetett többet. Ellenben nagyon lelkesen hordott engem, meg a három évvel fiatalabb öcsémet a égkék kemping bringájával suliba (és mindenhova máshova is) a szomszédos faluba. Ez alsó hangon 6km volt, csak oda.
Én a csomagtartón utaztam, egy kerti szék párnáján tespedve, úgy hogy a csomagtartó drót szerkezetének lenyomatát még ma is érzem a farizom memóriámban (már ha van ilyen), ahogy a murvás utakon raliztunk le a hegyről. Öcsémnek eggyel jobb dolga volt, ő egy laposvasból hajlított propellerre hajazó fém trepni állt a vázon, kapaszkodott a kajla kormányban és csapta az arcát a menetszél, mint a dakszlinak, amelyik kihajol az autó hátsó ablakán. Én meg az utolsó sorból, oldalra hajolva lestem előre. Ezzel nem volt gond persze, hiszen nekünk ez volt a természetes, illetve az hogy később egyedül mentünk gyalog, illetve cangával . Minden tiszteletem anyámé, megtenni ezt a minden nap, egy kontrás kempinggel három személlyel a Pilis-ben, ami kicsit sem hasonlít az Alföldre.
Az autózás, és maga az autó szerelme nekem nem is maga a jármű hiányából fakadt, mert az meg volt oldva napi szinten. Viszont a nagyapám 105-ös piros (nem a Ferrari, hanem az a nem is piros nem is narancs isten tudja milyen színű) Skodája, na az volt a bűnös. Melegebb napokon, kiállt vele a garázs elé, és levette róla a takarót, ami még a garázsban is rajta volt, hogy megszellőztesse a vasat. Gondos gazdaként ráterített takaró funkciója nem más volt, mint hogy a sok sírkő csiszolásakor keletkező por ne lepje be a Skoda pórusait, még a garázsban sem. Akkor jöttem én, meg az unokatesóim, és beültünk játszani kicsit az autóba, az óvatlan pillanatokban, amikor a nagyok nem figyeltek.
A mai napig is érzem és emlékszem a fa gyöngysor üléshuzat hangjára, és legördülős érzésére, ahogy behuppantam a volán mögé, ami mögül ki sem láttam. Érzem az autó illatát, amit a műanyagok bocsátottak ki magukból, amikor kezdett kicsit már pirulni a cucc a napon. Az a tipikus Skoda illat. Viszont ami még ennél is meghatározóbb élmény volt nekem, az kipufogóból kiáradó, félig elégetett benzin szaga illetve a Skoda indítózásának a hangja. Jöhettek nekem a Ferrari Testarossa vagy a Lambo Countach hangjával, de nekem semmi sem közelíti meg azt furcsa köhögős porszívóhanggal kevert bereggős beröffenést, amit a Skodri produkált. Na jó, talán a B kategóriás öthengeres Audi Quattro vagy a 68-as V8-as Mustang hangja, de ezek már későbbi lenyomatok.
Mintha csak tegnap lett volna. Ez talán azért is ilyen jelentős, mert az indító köszörülése azt jelentette, hogy menet van!!! Még ha csak néha annyi volt, hogy előre meg hátra mentünk a kocsi feljáróról 10-15 métert.
Itt indult el a lavina, ami a mai napig sem állt meg. Lelkes amatőrként erősen készültem a pillanatra, amikor majd vezetnem kell. Például, ha a híres neves Esztergom-Budapest vasútvonal Szergej vagy Bzmot-jai helyett a sárga volán busszal mentünk be Pestre, akkor jobb kézzel pakoltam a sebességeket a levegőbe és kuplungoltam, követve a busz dinamikáját.
Később, jöttek az első Totalcar-os epizódok, melyek kötelezően szakították meg a szombati ebédet, hogy megnézhessem mit alkot Karotta és Winkli a TV2-n. Később persze letöltöttem a teljes kollekciót, amikor erre lehetőség volt, amit a Top Gear hármasa egészített ki később. Többször láttam már minden részt. Nem is értem, hogy volt ennyi időm ilyesmire anno.
De ugorjunk vissza egy kicsit az időben. Az én generációm csibészebb fiataljai, melyek táborát én a 40kg-s testsúlyommal és szemüvegemmel természetesen nem erősítettem, azzal ütötték el az idejüket már a 7-8. Általánosba, hogy fúrták-faragták a levedlett kétütemű Trabikat, amiket aprópénzért vettek. Ezen autók sorsa meglehetősen sanyarú volt, mert általában a tetőn végezték, vagy az oldalukon valahol a Pilis hegyei völgyei között. Én meg istenként tekintettem fel rájuk, hogy ilyen teljesen más világi dolgokkal ütik el az idejüket, miközben én meg gyalogolok a suliba, vagy éppen zeneiskolába járok délutánonként. Volt egy fajta áhítat életem minden szakaszában az autózás és az azzal kapcsolatos tevékenységek felé. Nekem ezek szabadság, és felhőtlen vidámságot jelentették és jelentik még ma is.
Eljött az én időm is. Később 18 évesen, eladtam az egyik bringámat (mivel versenyeztem akkoriban, ezért ne egy paraszt kergetőre gondoljatok), aminek az árából befizettem a B-s jogsira. Öröm volt a köbön, és rettegés is, mert a bukás szóba sem jöhetett, arra nem volt keret, minden elsőre kellett hogy meglegyen. Néhol rezgett a léc, mert a 800ccm-es Matiz négy személlyel a szentendrei emelkedős kikanyarodós kereszteződésekbe fulladt, mint Leonardo a Titanic végén. Bőgetni meg mégsem bőgethettem a motort erősen csúsztatott kuplunggal, elkopik, drága, stb. Meg különben is az mennyire amatőr már, pont a jó fordulat kell a körülményekhez mérten. Ez a vizsgán a nagy izgulás közepette azért nem ment annyira flottul. Le is fulladtam kétszer. A másodiknál már hallottam, ahogy sóhajt a vizsgabiztos a hátsó ülésen és tekintetével a papírjaiba mélyed és irkálni kezd. Innen az esélytelenek nyugalmával tettem meg az útvonal fennmaradó részét. Majd végül kiderült, hogy mégsem buktam meg. Jéééjjjj!
Megvolt a jogsi, autó meg nem. Ez az állapot egy évig állt fenn. 19 évesen viszont fordulatot vett az életem, egyetemre jártam, mellette szorgosan dolgoztam már egy ideje amikor csak lehetett a helyi bringa szervizben. Összegyűlt egy kisebb pénzmag (amit egy nagyobb kölcsön kért pénzmaggal egészítettem ki), és megvettem életem első autóját, egy 1.3 fehér Suzuki Swift-et. Öt ajtós volt, ami annyira azért nem racsing, de legalább nem a full fapad GA kivitel volt. Ekkor még sehol sem volt a híres Totalcar-os dogma a fiatalon vásárolt első autóról. Én ezt zsigerből kimaxoltam, és boldog voltam mint még soha azelőtt, egészen addig, amíg a győzedelmes bevonulásomat az udvarba megzavarta a kapuütköző vasa, ami megakasztotta a kipufogót és meg tépázta azt. Kicsit rallisabb lett egyből a Suzi hangja, én meg anyáztam erősen.
Volt minden, Balatonra menés, Prágát is megjárta, szűkebb időkben 2000 Ft koldulás a szülőktől benzinre. A budira is a Suzukival jártam na. Amikor leesett az első hó, a kézifék gombját egyből ragasztottam le a földelés színű szikszivel, és indult a móka a kisutakon. Esetenként még felmentem Dobcsira is (Dobogókő) néha megnézni a profikat. Izgi volt, amikor az oda vezető úton elveretett mellettem a 20 centi hóban a külső íven az Evo VI. Lancer meg az Impreza WRX, de én kicsit sem éreztem magam kevesebbnek abban a percben a Szuzkával. Ugyanaz a feeling hajtott oda engem a Suzival, mint Bélát a 524 romjával vagy a Józsit az Imprezza-val.
Aztán lassan kezdett benőni a fejem lágya, megházasodtam, és most már apa is vagyok (ez azért nem ilyen lineáris, a fejem lágya azért még most sem teljesen csontosodott be). Van két Mitsubishi L300-as kisbuszom, ami azért is jó, mert jó. Meg azért is ha kicsit szemereg az eső, a középmotor hátsókerék hajtás kombo a 4d56-os dízel 69 lóerejével olyan szépen kitolja a farát a portugál nedves kockakövön 30km/h-nál, hogy feláll tőle a szőr a karomon. Továbbá egy ilyennel utaztam be Európát bringa versenyről bringa versenyre éveken át, amikor fele ennyi idős voltam, csak hogy meglegyen a miért is.
A fiam 6 éves. Imádja, ölelgeti és néha napján random meg is puszilja a kisbuszt. Az ő értékrendjében mást képvisel, neki azt jelenti, hogy megyünk valahova a hétvégén kempingezni, és buli van. Egy kis szerencsével nála is becsípődött valami, ha más nem az, hogy milyen jó a szabadba lenni és a csettegő doboz formájú kisbuszba aludni alkalmanként. Ezért úgy gondolom, talán nincs elveszve a jövő nemzedéke ebből a szempontból. Lehet az autó mint közlekedési eszköz lesz nekik csak, és semmi más, de vannak kivételek biztosan.
Én meg manapság már a villanyosításon töröm a fejem a szabad másodpercekben, hogy mennyire jó is lenne egy ilyen kisbusz villanyosan, hátsókerék hajtással. Szívesen lecserélném őrjítő dízel kerregést és a füst pamacsokat, csak a doboz formán megtörő menetszél susogását hallgatnám, miközben az elektronok boldogan áramlanak egyik helyről a másikra. A Skoda kipufogó szagát senki nem veszi már el tőlem, ahogy kilinccsel előre haladás élményét sem, maximum az Altheimer-kór. Boldogan tekintek a jövőbe, mert autózni mindig is jó volt és jó lesz, legyen az bármilyen hajtóanyaggal, bármilyen formában.
