A 3D nyomtatás, mint technológia a 21. század új és forradalmi iparágai közé tartozik, és abból is a fiatalabbak közé. Ha belegondolunk, hogy 10 éve még csak a Discovery-n láttunk mindenféle internetmilliomos művész hippiket 3D nyomtatóval bohóckodni. Tíz évvel később ott tartunk, hogy egyre több ember pincéjében ott van egy ilyen szerkezet.
Hogy ott lehet egyre több otthonban, az annak is köszönhető, hogy a nyomtató árak nagyot zuhantak, illetve a technológia is sokat fejlődött. Sokkal könnyebben használható anyagok (filamentek illetve gyanták) léteznek, és azokkal is sokkal szebb felületű, kidolgozottságú terméket lehet előállítani. Mégis azt kell mondjam, hogy ahhoz, hogy egy 3D nyomtató mainstream lehessen, még be kéne tölteni egy tátongó űrt.
Napjainkban két piaca van az efféle tevékenységnek, a lelkes hobbisták illetve a professzionális gyártók. Aki hobbi szinten szeretne saját 3D terméket előállítani, az jellemzően az internetről szedi össze a nyomtatnivaló mintát (Thingiverse és társai) aki pedig ipari felhasználó, az komplett CAD tervező csapatot fizet azért, hogy a modellt a semmiből elő tudják állítani. A kettő között viszont van egy nagy szakadék, amit a 3D modell tervezés bonyolultsága okoz. A például letörik a veterán autómban az ablaktekerő (ez pl konkrétan Zsiguli betegség), nem tudok a semmiből tervezni egyet. Ha az internet varázsgömbjében nem fellelhető, akkor meg kell tervezni/rajzolni. Ehhez már rendelkezésre állnak ingyenesen elérhető programok (pl Blender, SketchUp Free), de ahhoz, hogy azokban egy laikus alkotni tudjon, még mindig bonyolult.
Az úgynevezett plasztik korszak kezdeti modelljei is belenyalnak már a veterán korba, és lassan eljön az az idő is, hogy műanyag lökhárítós autót egyre nagyobb számban fogunk látni OT találkozókon. Bármennyire is sok a fanyalgó, a műanyag korszak autói kiállták az idő próbáját. Azonban akár klasszikus veterán, akár újkori, mindkettőnek van egy nagy fenntarthatósági problémája, mégpedig a gumi és plasztik alkatrészek. Lemezt lehet hajlítani, kápritot lehet újat csináltatni, vannak is rá szakemberek. Ugyanakkor egy-egy gumitömítés a lámpa köré, egy ablak vízlehúzó gumicsík, egy napfény hatására rideggé váló (és emiatt repedő) műanyag díszítő elem beszerzése komoly problémát jelent egy veterán felújítónak.
Az ilyen alkatrészek kiváltására ideális lehetne a 3D nyomtatási technológia. Van már kemény, puha, rugalmas, átlátszó, foszforeszkáló, karbon szállal erősített, fémekkel dúsított filament, és biztos hogy nem soroltam fel az összeset. Kis túlzással bármi előállítható, amit az autóipar is beépített plasztikból a gépkocsinkba. Számos olyan eset van, amikor nem éri meg nagy tételben legyártani egy gumi tömítést, épp ezért az utángyártóipar sem áll rá, de egy elhivatott szaki kinyomtathatná magának a házi 3D nyomtatóján az adott alkatrészt. Bringások ilyen szempontból már lépéselőnyben vannak.
Hogy állunk ma? Azt gondolom, egyelőre ez a hiányzó szakadék, hogy viszonylagos könnyedséggel hozzájuthassak vagy megalkothassam a számomra szükséges alkatrészt. A megoldás valószínű azoknak az embereknek a kezében van, akik ma pincékben nyomtatnak, szabadidejükben Blender és AutoCAD tutorial videókat néznek a YouTubeon azért, hogy minél hasznosabbá tudják tenni a nyomtatójukat az élet minden területén. Amilyen ütemben fejlődik az iparág, nem lepődnék meg, ha tíz év múlva a gyártók egy nagy adatbázisba feltöltenék a plasztik alkatrészeik 3D modelljeit, vagy gombokért lehet megvenni egy ma még kétmillió forintos vételártól induló 3D szkennert. Esetleg általános iskolai tantárgy lesz a rajzóra keretein belül a két dimenzió helyett három dimenzióban alkotás.
Mindenesetre a mostani kor garázsprogramozói, Kickstarter kampányolói, pincékben és műhelyekben kuruzsló rajongói tapossák majd ki addig az utat, hogy valamikor a jövőben már nem csak cipőt, de plasztik elemek széles skáláját gyárthatom majd otthon kiváló minőségben.
