A kutya 4-kor kelt, szombaton is. Nem nagyon, és nem is direkt. Nincs benne szándékosság (még), mint amikor odanyomja a párás/nedves, jéghideg orrát a takaró alól véletlenül kilógó talpad közepéhez, csak már elkezd nyekeregni, mozgolódni, rágni valamit, és te a szelíd csócsálásra emelgeted ólomnehéz szemhéjadat, hiszen szombat van.

Az egész hetes robotot most kellene ugye kialudni, csak hát őseink elfelejtették az eb háziasításakor megtanítani neki (vagy feltételnek szabni) azt is, hogy a magasabb rendű civilizációs körhöz tartozáshoz hozzátartozik a hétvége is, és ilyenkor nincs séta reggel 5-kor. Sebaj, legalább tovább fújhattam az allergiától kipirosodott és meggyötört orromat, amíg félálomban elolvastam Csipszer Máté legújabb gyónását. Sokkal jobb író, mint én valaha is leszek - erre gondolok miközben keserűséggel teli sorait fogyasztom. Ez a cikk most nem lett olyan jó értelemben véve szórakoztató és fordulatos, ahogy tőle megszoktuk, mégis... Miután végeztem a reggeli kötelező olvasmánnyal, kibotorkálok a konyhába reggeliért. A nyári önfeled ablak nyitvafelejtéstől, most jégverem a lakás. Ez súlyosbítja azt a tényt, hogy nem mentem le tegnap a boltba friss zsömléért, így most két szikkadt és már a kőkeménység felé megindult tegnapelőtti lenmagos gyösz figyelt rám vissza az ebédlőasztalról. A melegszendvicssütő hálás dolog, mert amíg a szottyos zsömlédbe életet lehel, egy fokkal megemeli az iglót idéző étkező átlaghőmérsékletét. 

Amíg a várok a technika felfűtésére megfogant bennem, hogy ez a Csipszer gyerek - azon túl, hogy vekeng - egy rettentő nyomorúságos igazságot fogalmazott meg, ami minden autós hobbit (vagy bármilyen hobbit) űző ember számára baljós, mégpedig azt, amikor bármilyen körülmény miatt egyszer csak már nem lesz időd/energiád a saját hobbidra. Neki egészségügyi, ami a jobbik, mert valaki megmondja, hogy "Na ecsém, holnaptól ezt többet nem csinálod, mert meg fogsz baszódni" - és akkor onnantól tudod, hogy többet nincs drift a hétvégéken. Puff, egy amatőr driftkarrier keresztbe is tört, volt-nincs, ennyi, kész, taps, függöny. A többségünkre viszont az idő hiánya méri  ezt a súlyos terhet, és akár évekbe is telhet, mire felismerjük, hogy ez már nem fér bele. Kevesen tudják - senki - hogy ez a blog mint egy munkahelyi lógásként jött létre egy éve. Elmentem dolgozni egy kormányhivatalhoz (what a shame!), ahol annyira lassan őröltek a malmok, hogy két jogszabály közt baromira ráérsz mindenre. Nem a dolgozók ilyenek, a rendszer ilyen. Először még a versenyszférában szocializálódott énem küzdött, hogy haladjunk, de ezzel csak a fölös feszkót húzol magadra, a kollégákra és a főnökeidre, és ugyanúgy nem haladsz. Így hát a tengernyi idő és a kreativitást teljesen mértékben nélkülöző munka életre hívta ezt a blogot, amit a melóban délelőttönként írtam. Végül kb 6 hónap után álltam fel, mert bár időügyileg milliomos lettem, de pénzügyileg távolról sem. Azóta csak ad-hoc jelennek meg itt írások, nagy bánatomra. 

A múlt héten felvetődött a GTV-s arckönyv csoportban, hogy kéne gurulni, mert eléggé lapos volt ez a szezon. Belegondolva az áprilisi gurulásunk óta semmi nagyobb nem volt. Jó, elment a csoport Dörgicsére, mert idén nyáron mindenki is, aki látott már autót legalább matchbox formában, az elment Dörgicsére, úgyhogy épp ezért én nem mentem. Sose szerettem olyan dolgot csinálni, amit mindenki csinál. Mindig csak különcnek lenni, kóla helyett traubizni, nyugodt autózás helyett a garázsban szopni, a talián acéltól szerzett sebekbe kent olajsár által fellépő csípő érzés miatt anyázni. Szóval nem mentem Dörgicsére, utána meg már nem is nagyon volt semmi, mert mindenki nekiállt nyaralni, meg egyéb családi faszságok. Az idő után a család a hobbi legnagyobb gyilkosa, ez már tuti. Visszatérve a GTV-re, baromi kevés időm jutott rá.

Mert hogy lett új munkahelyem, ahol a lógás már koránt sem volt olyan mértékű, mint a kormányhivatalban, ellenben adtak érte rendes pénzt (valójában ez is csak egy marék rizs), meg céges autót egy lefingott Renault Clio képében. Igazából úgy tudnám a GTV-s élethelyzetet összefoglalni, hogy anno jártam egy unalmas dízellel, és mivel kellett az izgalom, vettem az Alfát az unalmas dízel mellé. Majd eladtam az unalmas dízelt és maradt csak a GTV. Ezután rájöttem, hogy túl proletár vagyok ahhoz, hogy egy Alfa GTV coupé legyen a mindenes autóm, és az életemből nem tudok olyan dolgokat kiszervezni, mint a cuccolás, ezért gyorsan vettem megint egy dízelt a GTV mellé, vigyázva, hogy legyen némi izgalom is, így ez is Alfa lett, ami a 166-os Füles. Végül a biztonságot bebetonozván, kaptam egy céges 1.5dCi Cliot 280.000km-rel az órájában, törött rugókkal, koszosan, büdösen, nem működő irányjelzővel és alig működő klímával. Mivel a Clioval kell járnom munkába, hiszen azt tankolja a főnököm, ezért a 166-t alig használom. Leginkább hétvégenként bevásárolni, elutazni anyámhoz, esetleg mérsékelt mennyiségig cuccolni, bár arra inkább a céges Cliot. Ebből kifolyólag a GTV-t sosem használom. Néha megerőszakolom magam, hogy na, most kimegyek a garázsba, jól kicserélem a 166-t a GTV-re és most hétvégén azzal fogok járni. Aztán két kör a városban és megy vissza pihenni. Bevallom, gondoltam rá, hogy eladom, mert nem tudom nézni, ha egy autó csendben pusztul. Eladnám, ha lenne aki megvenné, értelmes pénzért. Ilyenkor mindig felbukkan egy poszt a GTV csoportban a facén, hogy valaki a másfél éve árult patika állapotú GTV-jét leakciózza a felére, és még úgy sem kell senkinek, és akkor inkább leteszek róla, hogy eladjam. Igen, ez csak nekünk érték, másoknak csak valami fura izé (amitől félni kell), ráadásul sportkocsi (amitől félni kell), ritka is, olasz is, tehát négyszeresen be vannak szarva, hogy ilyet birtokoljanak, nem hogy még pénzt is adjanak érte. A magyarok sportkocsija a 1.9 Tdi Golf, de ha nagyon urizálnak, akkor az 1.9 Tdi Audi. Hogyne, abból is vannak egész fürge benzinesek, viszont akinek olyan volt, mind lecserélte egy Tdi-re, mert az kb ugyanúgy gyorsul, ámde 6 litert fogyaszt a 16 helyett, nyélen. Innen nézve pedig, ha az emberek már egy megbízható német benzinestől is elhatárolódnak, akkor pláne eszükbe sem jut egy Alfa, annak is egy olyan furcsa - a jó értelemben vett - vadhajtása, mint a GTV. 

Szóval nincs idő a GTV-re, a dolce vitára, az üveghangú nagyszerű benzinmotorra, a piros bőrre, meg az emberek irigylő tekintetére az utcán, és ez borzasztó. Nem akarom eladni, mert akkor kéne vissza, hiányozna, és vennék valamit helyette, amire ugyanígy nem érek rá. Őrlődöm, és ez nem jó. 

Az élet úgy alakult, hogy egy éven belül kinéz egy költözés, és nekem folyton az jár a fejemben, hogy hová teszem majd az autóimat. Őrület, mert kurvára azon kéne agyalnom, hogy milyen lesz a fal színe, vagy hogy férünk majd el benne, meg ilyenek, ehelyett... És akkor most mi lesz? Az ember ilyenkor minél tovább húzza az elkerülhetetlent, annál rosszabb lesz a vége. Pl lehet, hogy átmentem az Alfáimat az új házhoz, ha el fognak férni, de pusztulni fognak az időhiány miatt. Nem lesz idő javítani, nem lesz idő menni velük, csak állnak és várják, hogy mehessenek, mígnem már nem fognak menni, mert valami megmakkan bennük, vagy a nyest megrágja, vagy a korrózió miatt már nem megy át a műszakin. Persze, az eladás sem megoldás, mert az új tulajok általában sokkal gyorsabban teszik tönkre az autóimat, mint ha csak csendesen pusztulnánk, de azt legalább nem én teszem, nem a szemem láttára történik. Valójában ez csak az elfordított fej, ami nem akar az elesett emberről tudomást venni az utcán. Kell az az élet vissza, amikor még volt időm a játékaimra, az a fajta felnőtt gyerekkor, ami az igazán luxus. 

A verdicht megfogalmazója ezúttal is az élet lesz, mert majd azt mondja, hogy az idő-pénz-család háromságból maximum kettőt lehet választani, és mi mindig azt az egyet fogjuk siratni, amit nem választottunk.