az autós blog és podcast

Gondolatok az igás lóról

2020. július 05. - GTV1986

In medias res: eladtam a Seatot. A Seat Toledom volt a legtöbb ideig birtokolt autóm, ami 5 évet jelent. Öt év pedig hosszú és érzelmileg elég hullámzó idő, ezért arra gondoltam, összeszedem a főbb állomásait ennek az időszaknak.

 

2015 őszén ért el az a kellemetlen szituáció, hogy nem volt abszolút semmilyen autó a seggem alatt. Akkor még nem voltam olyan bevállalós, hogy megveszem a következő kocsit, és csak azután kezdem el árulni az előzőt, annál jobban féltettem a megtakarításaimat. Történt hát, hogy előbb eladtam az autómat, ami egy Skoda Octavia (1U2) volt, és elkezdem végigjárni azokat a Volvo C70 hirdetéseket, amiket addig kinéztem. Hol valamelyik családtag, hol valamelyik haver fuvarozott engem a megtekintendő lefosott kilométerkövekhez. Mert sajnos az volt mind, lelakott pudva, szétütött rom, így autónézés után szomorúan kullogtunk haza, hogy hát, majd legközelebb. Egy jó hónap autónélküliség után kezdtem belátni, hogy a C70 sajnos nem fog összejönni, pedig nagyon akartam egy olyan batár coupét, narancssárga metál színben. 

1e062f9159459f7c5b2de2a0d7a718a9.jpg

Az első generációs Volvo C70 a kívánt színben

Mi van akkor, amikor rájövök, hogy nem jön össze a vágyott csoda, és elkezd szorítani a gépkocsi nélküli lét? Szomorúan jártam a környékbeli murvás neppertelepeket, de legtöbbször némi kavicsrugdosás után távoztam. Azt se tudtam mit keresek, csak zsebre dugott kézzel nézegettem a szürke kínálatot. C70 kéne, ami nincs, ugye. Aztán amikor már októberben második hete megyek szakadó esőben biciklivel dolgozni, akkor érzem a szorítást, hogy megoldás kell, mert lassan nem csak eső lesz, hanem metsző hideg is, széllel. Az egyik vértesszőlősi telepen egész kulturált kocsik voltak. Persze közel sem hibátlanok, de nem voltak lerúgott romok. Na de elég az hozzá, hogy ott állt egy Seat Toledo, 1M2 krosszériával. Ez csak azért érdekes, mert ez azt jelenti, hogy a Skodámmal azonos platform. Tehát a belső tér, a futómű meg úgy az egész szerkezet - a dekorációt kivéve - ugyanaz. Igaz a Skoda fapad volt, kurblis ablakkal, nagyon nem versenyzésre szánt 1.4 benzinmotorral (75 rettenetes lóerő). Ez a Seat pedig 1.9 Tdi, kvázi full extra. Digitklíma, elektromos tükrök, sok légzsák, 4 villanyablak, tempomat, és minden földi jó.

img_0417.JPG

Akkortájt, mikor megvettem, 2015 őszén

Sosem voltam az a dízeles csávó, és kimondottan fáztam a gondolattól, hogy dízel autóm legyen. Mégis, ennek ellenére nagyon rendben volt. Fekete volt ez is, mint a Skodám, hát, nagy változás a külcsínben nem lesz így. Nem, később sem fóliáztattam le metál narancssárgára! Na jó - gondoltam - kap egy sanszot, mert kurvára kell egy kocsi. Szóltam is a samesznak, hogy hozza a kulcsát, próbakör. A Tdi-s menés egyébként bitangmód letaglózó, amikor valaki először éli át. Tölt a turbó, és megindul, mint a zsírozott villám, mindezt kb 6 liter gázolaj árán teszi 100 kilométerenként. Ha kulturáltan használom, akkor pedig 4,5 - 5 literből el lehet vele járni. A hülyének is megéri, hát még nekem! Kb ugyanannyit kértek érte, mint amennyiért a Skodát eladtam, így extra pénzt alig kellett ellocsolni. Megvettem.

Átírás, egy sereg bosszantó apró hiba kijavítása után egyébként vannak fázisai a dízelezés örömködés unalomba fulladásának, legalábbis akkor, ha az embernek a hörgő benzinmotor hangjára, a 100-as benzin mámorító szagára, és hétezerbe szaladó fordulatszám mutatóra csordul ki a fülén az adrenalin (mint nekem). Először élveztem én is azt a nyugodtságot, amit egy dízelmotor ad, hogy mindegy, hogy 100 vagy 1000 kilométert kell menni, ő csak duruzsolva falja az utat. Haladás van, szépen, komótosan. Aztán megszoktam, hogy itt nem kell gyújtást állítani, meg gyertyát pucolni, csak menni. A dízel ilyen, ha nem romlik el akkor nagyon jó, ha viszont elromlik, nagy a baj. Cserébe ritkán térdel le, hátborzongatóan ritkán. Aztán jött a fogyasztási verseny, hogy na mégis, mennyire tudom levinni, hogy lehetne még két decivel kevesebb? Valahol 2.9L/100km környékén untam ezt is meg. Talán egyszer sikerült a 2.8 is, de már nem vagyok benne biztos. Rájöttem, hogy a zsigulim 10 litert evett, aztán ott sem érdekelt, csak beálltam a kútra, amikor kellett. Eztán jönne az, ami már engem nem ért el, mégpedig a mérhetetlen unalom elleni TDI tuningolás. Nagy tengely, nagy csúcs, nagy turbo, megírt chip, oszt mehet is a smoke&charm matrica a Faketaxival egyetemben a hátsó ablakra! Csak én sosem voltam ilyen. Sosem akartam, hogy a gyári állapotú kocsim jobban menjen. Ha azt akartam, akkor lecseréltem egy olyanra, ami gyárilag jobban ment. Maradt hát gyári, eredeti, ahogy azt sok mérnök egyszer jól megtervezte.

img_0993.JPG

Sok extra és kényelem a horizont kergetésére

2016-ban vállalkozó lettem, és hirtelen az éves 7000 km helyett 20.000-t kellett mennem. Ekkor jöttem rá, hogy ez az autó erre van. Be kell lőni 140-re a tempomatot, és csak menni. Ez az utazója, mert 140 felett már ordít a motor. Aki hallott már dízel motort a végtelenbe forogni, az tudja, hogy fájdalmas hangja van. A benzinmotor vidám trombitálásának itt nyoma sincs. Kb olyan, mintha egy versenyfutó mögött megjelenne Tapsihapsi és cintányérral csapkodná össze a futóversenyző golyóit, hogy fusson gyorsabban. Az meg futna is, csak közben még üvölt is, mert fáj. Na, valami ilyesmi az élmény. Szóval 140, az mindenkinek jobb.

Négy év telt el így, hogy róttuk együtt az utakat, és faltuk az autópályát. A Seat pedig csak ment és ment úgy, hogy komolyabb baja sosem volt. Persze, voltak szervizelések, de nem esett szét sosem. Legutóbb a váltószoknyát cseréltem ki, mert már kopott volt, kb ennyire komoly gondok voltak. Közben jöttem rá, hogy a megbízhatóság végtelenül unalmas. Nem történik semmi, működik, én pedig vágytam az izgalomra. Ez a vágy 5 év alatt akkorára dagadt, hogy egy piros bőr belsős, benzines Alfa Romeot kellett vegyek, ráadásul a legbrutálisabb fajtából, a Seat mellé. A piros belső egyébként kritérium volt a vásárlásnál, tehát csak olyan lehetett, másmilyet meg se néztem. A barátaim tudnának mesélni róla, hogy az elmúlt négy évben hányszor akartam eladni az ingerszegény TDI-t, hogy legyen helyette bármi, mi élményt is ad. Jöttek az egyre vadabb ötletek, mindenféle valamiért érdekes benzines autókról, kezdve a Seat Toledo V5-tel a Porsche Boxterig bezárólag. Végül - ehhez képest ésszerűen - az az Alfa lett, amit már ismertek.

img_0342.JPG

Erre van bizonyíték is, íme!

Teltek a hónapok, én pedig bőszen talicskáztam a pénz az Alfára. Nem azért, mert belenyúltam, hanem szándékosan kerestem egy középszar állapotút, hogy kelljen vele foglalkozni. Na, hát ennyire megpenészedtem a megbízható Seatban. Lényeg, hogy az Alfa tavasszal összeállt, szinte kész lett, és az utóbbi fél éves tesztidőszakban - megdöbbentő módon - nem is nagyon akar elromlani. Tudjuk hogyne, hogy egy projekt autó sosem készül el, de az Alfa egész közel került hozzá. A vállalkozásomat - amiért sokat kellett autóval menni - a Covid járvány előtt becsuktam. Ez is megérne egy blogposztot, hogy miért, mert jól ment, de röviden és meglepően: meguntam. Az élet úgy alakult, hogy hétköznap kvázi nem is kell autó, hétvégén is csak néha. Ha nagyon akarnám, autó nélkül is megoldható lenne az élet, ugyanakkor ennél én autósabb csávó vagyok, még autós blogom is van, hoppá! De viccet félretéve, baromi felesleges lett két kocsi. Először még azt csináltam, hogy hétköznap a Seattal jártam, ha kellett, és csak hétvégén hoztam ki az Alfát a garázsból. Aztán rájöttem, hogy péntekre mindig ki vagyok éhezve az Alfára. És az Alfa hálás szerető, mert mindig dorombol, ha simogatom. 

Kezdetben még meg akartam magyarázni, hogy de, kell a nagy csomagtartó, meg ha hosszút kell menni, akkor jobb a Seat, ami pont feleannyit eszik, mint az Alfa. Végül rájöttem, hogy ez hülyeség, mert elkezdtem inkább az Alfával hosszúakat menni. Tegnap például pont Börzsöny-kerülő túrán voltam 4 másik hasonlóan kattant GTV-s és Spideres társammal. A Seattal az A-ból B-be jutás volt a lényeg. Az Alfával pedig a felfedezés, hogy az A és a B igazából nem is lényeges, csak a kettő közti idő. Egy perzselő nyári délutánon aztán gondoltam egyet, hogy feldobom a Seatot a hahura, lássuk, elmenne-e. Szokásomhoz híven - mármint ha autót adok el - a kínálat felső 2/3-ba helyeztem el az árat, az állapotnak megfelelően.

img_0336.JPG

Egy jól sikerült polírozás után. Tükör lett!

Megkíméltem, mindent megkapott. Tavaly még rálocsoltam kétszázat lakatolásra, fényezésre. Hogy mennyire voltam gondos gazda, azt semmi más sem mutatja jobban, mint hogy amikor kényelmetlen volt már a vezetőülés szivacsa, akkor spanyol bácsikkal leveleztem, hogy a bent maradt raktárkészletéből 1 gyári, Seat-fóliás szivacsot adjon már el nekem, csak hogy kényelmesebben ülhessek. Sosem szerettem csúnya vagy tré autóval járni. Az én autóm legyen szép és jó. Minden héten mosás, waxolás, felni pucolás. Még fel is políroztam a kocsit 4 éve, amit - hála a sűrű waxolásnak - mai napig szépen megtartott. Az ismerősi körömben mindenki tudja, hogy ha én autót adok el, azzal jól jár a vevő. 

Jött is a vevő, pont ma. Egy 20 év körüli, 160 centis csaj veszi meg. Rendesen meglepődtem, mert egy fiatal nőnek sokkal funkybb autót képzelnék egy fekete, dízel szedánnál, de csillogott a szeme mikor meglátta a kocsimat. Arra fogja használni, amire való, ingázni vele külföldre. Kicsit azért sajnáltam, mégis csak lehúztunk 5 évet együtt (mármint az autó meg én). Viszont annak örülök, hogy nem a garázsban fog elporladni, és nem is hülyegyerek TDI lesz belőle smoke&charm matricával a hátsó ablakán. A pasijával jött, aki hasonló autóbolond mint én. Meg is említette a hölgy, hogy mi mindketten ilyen hülyék vagyunk, persze valahogy szebben mondta, de ez volt a lényege: az autóbuzinak levés. Igaza van, terápiára kéne járni, de jóleső bolondéria ez, és nem is árt senkinek. 

20200705_100636.jpg

Csillog, még 4 évvel a polírozás után is, az eladás napján

Lezárul egy korszak, és kezdődik egy új, hiszen napi használatba kerül egy ritka Alfa Romeo. Erre sokan felemelnék a mutatóujjukat, azonban ha jobban belegondolunk egy autónak az a sorsa, hogy menjen. Tartogatni, sétáltatni, vitrin és kordon mögött mutogatni egy ritka sportkocsit olyan, mint múmiákat csinálni fáraókból. Sokáig eláll, csak már nem jó semmire. Az érzés kell, hogy milyen jó, hogy megy, és látni az utcán még ilyeneket, ritka és érdekes autókat, felemelő érzés. Lehet, hogy egy kisfiú agyában épp az én autóm látványa kattintja át azt a bizonyos kapcsolót, amitől majd egy koszos garázsban fogja olajos kézzel reszelni az vágyálmát a szürke jövőben, és boldog lesz tőle. Magam is mindig különc akartam lenni, mert olyan autó nem tesz boldoggá, amiből sok embernek van, viszont ez már egy következő cikk témája. 

Elment hát a Seat, és milyen jó volt a maga módján, és az is milyen jó, hogy az új, gondos gazdáját szolgálhatja tovább úgy, amiben mindig is messzemenőkig a legkirályabb volt: kimenni a világból.

  

Ne felejts el lájkolni minket Facebookon, követni Instagramon.

Legújabb cikkünket olvastad már?

A bejegyzés trackback címe:

https://korlampa.blog.hu/api/trackback/id/tr8615812608

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása