A szeptemberrel megjöttek az első esős napok, a GTV pedig továbbra is a parkoló üde színfoltjaként gurította le magáról a ráhullott párát. Büszke voltam rá, hogy a kismillió Astra, Skoda és 3-as BMW országában egy ilyen különlegesség áll a parkolóban, és ráadásul az enyém. Mégis sajnáltam, ahogy ott a parkolóban, az esőben áll.
Eladtam a kiváló, évek alatt teljesen helyrehozott dízel Seatomat július elején. Ez amellett, hogy befoltozott egy elég nagy lyukat a pénztárcámon, ütött is egy újabbat az autós életemen. A hobbiautó GTV lett hirtelen a mindenes, bármikor hadra fogható járós autó. A boltba járós, a nyaralós, a cuccolós, a melós és persze továbbra is a simogatós autó. De ekkor még nyár volt, annak is az eleje, így a problémák, az esőfelhők még távoliak voltak. Már tudtam, hogy lesznek, de igyekeztem nem gondolni rájuk.
Jöttek az első kihívások, az első cuccolós alkalmak. Azt hamar megállapítottuk, hogy nem a GTV lesz az ideális ikeába járós kocsi. Na de sebaj, majd ha annyira megszalad, hogy nagy, dobozos kocsi kell, akkor bérlek egyet egy napra. De azért mégis, vannak a bútorvásárláson kívül is alkalmak, amikor a magamfajta kelet-európai atyámfi fullra kell rakja az autóját. Talán az volt az első ilyen szög az agyam hátsó tükrében, amikor a párom csincsilláját kellet költöztetni. Tudniillik a csincsilla ketrec csak ránézésre kicsi. Akkor jöttem rá mekkora, amikor a GTV koppra előre döntött első ülése mögé próbáltam szinte már lábbal bepajszerolni. Ez nem olyan szög a fejemben, amit egy kalapácsmozdulattal ver be valaki, hanem olyan, amit lassan, de egyre jobban nyomnak befelé. Először egy kicsit fáj, nem is foglalkozom vele. Igyekszem nem tudomást venni róla. Később egy hangyányit - ahogy jönnek a gondok egyre közelebb - úgy egyre beljebb kúszik, amíg már minden mozdulat fáj vele.
A GTV egyébként meglepően jól tűrte a méltatlan bánásmódot. Nem romlott el sosem, ment és ment. Csak nekem volt mindig rossz egy picit, mert nehéz élvezni úgy a kanyarvadászatot, a gázfröccsöket, a highlife életstílust, hogy közben egy csincsilla ketrec zörög mögöttem. A csúcs talán az augusztusi nyaralásunk volt, amikor elmentünk 8 napra Balatonfüredre ketten, tele csomagokkal.
Egyébként, ha tudod, hogy nincs hely bőséggel, meglepően racionálisan pakolsz. Hamar kiszortírozod, hogy mi az, ami tök felesleges vagy nélkülözhető a nyaraláskor. Például ennivalót egy darabot sem vittük, mert van bolt füreden is. A felfújható cuccokat is tudtuk nélkülözni, és napágyat se kellett vinni. A laptop is maradhat otthon, majd filmezünk a telefonról. Ruha, bankkártya, némi szórakozás (könyv, stb), és simán elfértünk. Van az a vicc, hogy egy sportkupéba csak a fürdőnadrág és egy bankkártya fér, és nem is kell több. Ezt alá tudom írni, meg azt is, hogy ez nem vicc.
Ez mind a GTV csomagtartója
A tarkómba nyomott szög nem sokkal később érte el a végállását a fejemben, augusztus végén ugyanis felmondtam a munkahelyemen, és visszaültem átmenetileg a kamionra. A cuccolásban már volt kellő tapasztalat, mit hogyan kell forgatni ahhoz, hogy minden beférjen. Ugyanakkor azt kevesen tudjátok, hogy egy kamiontelep micsoda mocsokkal jár. Sáros, murvás placcok, szálló por, és amíg úton vagyok, a csodakocsi a telep szélén nyeli a port, az esőt, vagy épp a 100 fokos napsütést. A szívem akkor szakadt meg igazán, amikor először láttam be a szakadó esőben, hogy be kell ülnöm a sáros bakancsommal a kocsiba, és össze fogom sarazni a szép, piros plüsskárpitot. Nagyon utáltam magam. Egyszerűen nem fogadtam el, hogy ez a helyzet most ilyen, ezt most ki kell bírni, és majd lemosom meg kiporszívózom otthon. Zavart a tudat, hogy minden gázpedál lenyomással törlök egy kis sarat a kárpitba. A Seattal nem voltak ilyen gondok. Egyrészt nem sajnáltam annyira, másrészt abban volt gumiszőnyeg. A GTV-be viszont nem kapni ilyesmit. Jó vicc lenne! Sportkupéba gumiszőnyeg...
Rá is függtem a HaHu-ra, hogy mit adnak meg mennyiért, mert kell egy járós kocsi. Nem ragaszkodtam az olasz vonalhoz, de valahogy mégis mindig oda lyukadtam ki, hogy ha már lehet, a járós kocsi is legyen stílusos. Jöttek a kombi Lybrák első körben. Ha létezik az olasz márkák közt lefosott, semmibe vett brand, akkor az a Lancia. A semmibevettség pedig nekem jól jön, mivel relative olcsón lehet nagyon jó állapotú autókat kifogni így. Azonban nem vagyok én impulzus vásárló, előbb utána olvasok, fórumozok, fenntartási költséget számolok. Egy rosszul megválasztott modellnél egy ritka alkatrész beszerzésére el lehet költeni a vételár felét még egyszer. A Lancia facebook csoportjában érdeklődve elő is jött a mumus: ezek rozsdásodnak :( De nem kicsit, hanem úgy, hogy éjszaka alig lehet aludni a büfögésektől, úgy csámcsog rajta a rozsda. Ez még nem is lenne akkora baj, régen is lakatoltak autót, csakhogy korunk szakemberhiányában egy rozsdás küszöb kicseréltetése igencsak emberpróbáló feladat, pláne ha azt akarjuk, hogy szép is legyen. És akkor az új lemez mennyit fog kibírni, mielőtt az is vas-oxiddá alakul? 5 évet? Talán.
A szőnyeg nagyon szépen elrejti a padlólemez rozsdásodását
Így hát elvetettem a Lanciát. Mindenképpen szempont volt, hogy dízel legyen, és nagyon kényelmes. Hosszú utakat kell majd megtennem vele, és bevallom, nekem a Golf kategória autóinak ülése 100-200 km után már elég zsibbadós, fészkelődős. Nem beszélve a sivár műszerfalakról, a célszerűség kimaxolásáról. Mi legyen akkor ez a kocsi? A VW konszern autóit nem preferálom, mert 3 év Skodázás, 5 év Seatozás után eléggé meguntam őket. Kiváló autók, de zéró érzelemmel lehet hozzájuk kötődni. Olyanok, mint a Tibi csoki. Jó az, tisztességes csoki, hozza amit egy csokinak kell, de mindenki inkább mást vesz.
Egy szép, grafitszürke Intensa kivitel. Kár, hogy rozsdás volt az alja
Megnéztem a titkos vágyamat, a cápa Mitsubishi Galantokat. Jó lett volna kifogni belőle egy szép dízel kombit, de akkor nem volt eladó ilyen. Azon túl, hogy ezek is 15-20 éves kocsik, és mindegyik túl van már az első lakatolásán, ezekkel is van baj rendesen. Nem konstrukciósan, hanem ahhoz a kocsihoz, amit 10-20 éve Magyarországon "tartanak karban", kókányolva, olcsójánoskodva, fillércsiszolva, ahhoz mindig óvatosan kell közelíteni. Még mindig ott tartunk, hogy prémium autóval akarunk autózni, de zsiguli alkatrészekből lehessen fenntartani, minél olcsóbban. Mert az átlag polgárnak az nem fér bele, hogy egy autó elromlik, pláne, hogy kell bele alkatrészt venni. A többség csak azt kalkulálja bele a családi büdzsébe, hogy egy autó mennyit fogyaszt. Esetleg még a pálya matrica, meg a szélvédő mosó. Ha valaki k. igényesnek mondja magát, az évente egyszer elviszi szerelőhöz átnézetni, de ez a maximum. Nem is csoda, hogy pörög a lízing az új autókra, mert ez való az átlag, tudatlan, autóhasználathoz teljesen ostoba, felhasználó szintű embereknek. Újan kigurítani, és amikor lejár a garancia, akkor beszámíttatni egy újba. Addig nincs gond vele, ha pedig meg mégis, gariban megoldják. Csak az első önrészt kell kigazdálkodni, illetve a havi törlesztőt, és nincs itt gond.
A cápa Galant. Baromira eltalálták a japánok ezt a formát. Kár, hogy elrohadt mind...
Visszatérve az autókeresésemre, kicsit tanácstalan voltam. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy egy lesajnált márkájú autót azért árulnak olcsón, mert le van használva, vagy csak mert drágábban nem lehet eladni. Megnéztem a hidrós Citroen Xantiákat is, amire szintén nagyon vágyok régóta. Talán a skoda fapados szekér futóműve után kattant be, hogy nekem kell egy repülő szőnyeg Citroen. Mindenesetre amiből 400.000 forintért megkaphatom a használt autó kínálat csúcsát, az finoman szólva sem bizalomgerjesztő. Hogyne, szar olasz után szar francia! - ötlik fel az olvasóban. Ennek ellenére nekem nincs mitől igazán félnem, hiszen 10 éve szerelek autót aktívan, van műhelyem, szerszámaim, tapasztalatom. Majd megcsinálom ha elromlik, nem ijedek meg ettől. Attól viszont már egy kicsit mégis, hogy beleugrani valami tök új, nem ismert márkába úgy, hogy nekem most egy megbízható, használós autó kell, nem biztos, hogy jó ötlet.
Egy szép Xantia. Jól nézett ki, de nem volt bizalmam.
Visszatértem hát az olasz vonalhoz. Praktikusan ebben most szereztem tapasztalatot, vettem célszerszámokat, diagnosztikát, kerestem beszerzési forrásokat. Nem meglepő módon, az Alfa Romeoból is tudtam még választani olyan modellt, amire titkon vágytam. Ezt csak úgy elmesélem, hogy azért titkos vágyak ezek, mert nem lehet őket egy társaságban felvállalni, ugyanis a társaság valamelyik tagjából biztosan agressziót vált ki. Az "Alfát? Normális vagy b*zdmeg?!" kezdetű szócsatákat pedig már egyre kevésbé van kedvem megvívni. Bizonygatni másoknak, hogy az én alfám jó, és megbízható, és köszönöm, elégedett vagyok vele. Nincs kedvem statisztikákat mutogatni, hogy egyébként idén az Alfa Giulietta a 7. volt a német 100-as legmegbízhatóbb autóinak listáján (párban a Honda Jazzel!), vagy hogy ami elromolhat ebben, az egy német vagy egy japán autóban is el tud (pláne 20 éves korában). Azt hiszem megértem arra, hogy mindenki szeresse, amije van, és egyre kevésbé van kedvem autókról beszélgetni másokkal, mert csak összeveszés, sértődés és lesajnálás lesz a vége. Beszélgessünk inkább az időjárásról, az mindenkinek ugyanaz.
A lényeg tehát, hogy további hosszú körök után megakadt a szemem egy 166-os Alfán. Ez még az alfások közösségén belül sem egy annyira rajongott kocsi, ugyanis se nem sportos, se nem polgári. Ez volt az Alfa Romeo nagy kocsija, egy kényelmes, csendes limuzin. Nekem meg valahogy pont erre lenne szükségem, kényelmes fotelekre, csendes motorra, a külvilág kizárására. Fel is került a HaHu-ra egy égszínkék (Azzurro Nuvola) példány, nagyon oké állapotban. Fényképnek persze nem hiszünk, de ez már így első ránézésre is rendben volt. Eleve az, hogy égszínkék a színe, és nem szürke vagy fekete, már jó pont. Valahogy úgy adta ki, hogy az utóbbi 3 kocsim mind fekete volt, és már kicsit unom. Ezen kívül rendesen fel volt extrázva, olyan dolgokkal is, amikre mindig áhítoztam. Így volt benne az ülésfűtés, a tetőablak, az állófűtés és a tempomat, ami számomra kedves. A belseje pedig világos bőrből volt.
Gondoltam is egy keddi napon, hogy elmegyek Gárdonyba megnézni, minden impulzusvásárlási szándék nélkül (hahaha!). Mikor megláttam, egyből látszott a kocsin, hogy volt gazdája, és nagyon megvigyázott darabról van szó. Úgy árulta az eladó az autót, ahogy én szoktam: megcsinálva, szépen. Az egész jármű valahogy egy ilyen általános derűt sugárzott magából. Sütött a nap az őszi tájban, az autó égszínkék színe ragyogott, a világos belső pedig mindig vidám. Menet közben elől morajlik valami motor, de igazából nem érdekel. Csak falni akarod a kilométereket, és nem foglalkozni azzal, hogy mennyi a lóerő és másnak milyen autója van. Egyfajta "megérkeztem" érzés lengi körül az egész kocsit. Tudom, ez csak egy 20 éves olasz kocsi, de hozza azt, amit egy Volvo vagy egy Mercedes hozott abban a korban, amikor ez kigurult a gyártósorról. Az előző tulajdonos költött is rá sokat. A teljes futómű, kuplung (kétszer is), kettőstömegű cserélve. Új a klíma rendszer is, elejétől a végéig. Adott is az eladó egy listát, hogy mit és mennyiért cserélt rajta, árakkal. Nem akarok rosszmájú lenni, legyen elég annyi, hogy hét számjegyű összeg volt és kettessel kezdődik.
Mikor véget ért a próbakör, némi alku után le is foglalóztam, egy hete pedig kifizettem és el is hoztam. Ennyi pénzért ilyen jó kocsit még sosem vettem. Végre egyszer jó autót veszek, és nem én építem hónapok és kemény forintok árán jó autóvá, hanem más ezt már megtette. Egész furcsa érzés. Nyilván nem hibátlan az autó, vannak apróbb gondjai. De ha azt mondom, hogy eddig 2 helyzetjelző izzón és némi kábelszakadás elhárításán kívül nem költöttem rá egy forintot se, azért azt alá lehet írni.
Minden jó ha a vége jó. Kicsit azt érzem, hogy helyrebillent most a világ. A GTV így visszakerülhet a garázsba a hideg napokra, ahogy egy sportkocsihoz illik. Nem méltó egy ilyen autót télen a latyakban használni. Ennél már csak az lenne nagyobb istenkáromlás, ha téli gumit vennék rá (meg gumiszőnyeget). Egyébként Fülesnek neveztem el újdonsült szomorú bálnámat, mert olyan szomorkás tekintete van, mégis derűt hoz az életünkbe, mint Füles a Micimackóban.
