Gyermekkori emlékeink alapvetően meghatározzák az autóhoz való kötődéseinket. Számtalanszor olvastunk, hogy valaki a gyermekkori kellemes emlékek hatására kötődik egy márkához, formához vagy színhez. Vannak azonban olyan gyermekkori emlékek is, amelyek inkább a távolmaradásra késztetnek egy-egy márkától, de ha meg kéne mondani, hogy miért, nehéz lenne szavakba önteni. Én most megpróbálom.
Kisgyermekkoromban (0-6 év) szüleim egy Skoda 105-t (vagy 120-t, ez mindig vita tárgya tesómmal) vásároltak családi igáslónak a nyolcvanas évek végén. Akkoriban viszonylag kevesen urizáltak menő nyugati autóval, így hát a mi Skodánk sem volt a tömegből kirívóan córesz, se nem highlife. Olyan klasszikus Skoda volt, narancssárgában, "egykörlámpás", hozzá a klasszikus, érdesen tré tapintású, szürke/fekete kárpittal belül. Ez volt az a kocsi, amelyet apám mindig szerelt, és ezt oltári menőségnek tartottam kicsicsíra koromban. Valahogy az autó alatt fetrengés és villáskulccsal mindenféle vasakon való zörgés már akkor is egy ilyen rendes férfias dolognak hatott, és egyeseknek a mai napig hat. Azonban a narancssárga skodri valahogy mégis mindig elromlott. Ez sosem állt össze a fejemben, hogy ha apám megszerelte, akkor miért romlik el mégis? Mint azt felnőtt fejjel megtudtam, apám igazából minden szakértelem nélkül szerelte a kocsit, tehát nem biztos hogy a szerelés végeztével jobb lett az autó, mint előtte, de ezt akkor még nem tudtam.
Ilyen volt, kettő is
Az autókról 4-5 évesen még nem nagyon alkottam véleményt, csak a hátsó ülésről szemléltem a világot és a magam körül zajló történéseket. Nem is az elromlás az, ami rossz érzést keltett bennem, hiszen akkoriban jó autója senkinek sem volt, hanem az örökös feszültség. A feszültség, amelyről nyilván nem az autó tehet, de az volt az a 4 négyzetméternyi terület, ahol a szüleim nem tudták előlünk titkolni a gondokat. Mi pedig tesómmal többnyire leszegett fejjel vártuk ilyenkor a vihar elültét.
Az egyik ilyen eset, amire élesen emlékszem, hogy a skoda forralta a vizet. Ezt a betegséget minden skodás ismeri, amennyire tudom egész könnyen orvosolható a hiba, de ez az infó valahogy a google előtti világban, a lehúzós sufniszerelők idejében nem jutott el apámhoz. Szóval forralta a kocsi a hűtőfolyadékot, de kizárólag a taknyos, esős októberi időben. Mi akkoriban Komárom megyében laktunk, az anyai nagyszüleim pedig Somogyban, és sűrűn jártunk hozzájuk a narancssárga rémmel. Ez jó két órás út volt, ami egy esős októberi vasárnapon sokkal hosszabbra sikerült. A víz forrt, szüleim idegesek, és a fater mindenféle házakhoz rohangált oda vizet kunyerálni. Aztán kicsi menés, majd ismétlődés. Baromi hosszú volt az az éjszakába nyúló hazaút.
Ez az incidens után valahogy szüleim úgy gondolták, hogy vesznek még egy ilyen skodát, narancssárgában. Tény és való, hogy az új külsőre sokkal szebb volt. Ennek nem voltak hullámosak a lemezei és narancssárga helyett kályhapiros a sárvédője. Elég az hozzá, hogy ezt még a magam gyerek fejével is meg bírtam állapítani, hogy ez egy lényegesen szebb kocsi, mint a másik. Egy ideig párhuzamosan volt meg a két kocsi, mert mint kiderült, ennek az újnak is mindenféle betegségei vannak, habár a vizet nem forralta. Erről is egy lerohadós eset maradt meg: amikor épp Somogyba mentünk fehérvár belvárosában elment a fék. Első kör, hátsó kör, mindegy volt annak. Innentől kézifékkel tettük meg a maradék utat, ami elég para volt.
Végül anyám egy huszárvágással oldotta meg a szocializmus összes romantikáját magukban hordozó autók sorsát és apám töketlenségét: bement a Fiat szalonba és kigurított lízingre egy zsír új Fiat Unot, metál bordó színben, ezres motorral. Oltári bukó volt anyagilag, de stabilitást hozott az életünkbe, ami az autós vonalat illeti. A Fiat sem lett a szívem csücske, mivel ez volt az első nyilvánvaló kapavágás a szüleim házasságában. Addig minden közös volt, a "mi kocsink" volt az a két szakadt skoda. De a Fiat innentől anyámé volt, mert ő fizette a lízinget. Ettől kezdve egyre több dolog lett anyámé vagy apámé, attól függően, hogy melyikőjük magyarázta épp a maga bujtatott sérelmeit a gyerekének, míg végül 10 éves koromban elváltak.
Akkoriban olyan volt, mint ma kigurítani egy új VW Polo-t
Hogy jobb volt-e így? Bizonyos dolgok jobbak voltak, más dolgok pedig rosszabbak. Azt tudom, hogy autós téren (is) kevés romantika jutott nekem gyerekkoromban. Szüleim nem takargatták a tárgy szeretetének pátoszával azt az üszkös romot, hanem teljesen világos volt, hogy az a kocsi szar. Ez a szemlélet megmaradt így, 34 évesen is nekem. Ma is csak azt gondolom jónak, ami igazán az, és ami kókányolva van, az akkor sem lehet jó, ha a funkcióját ideig-óráig ellátja. Így kezdődött el az autózás az én életemben. Azóta ha meglátok, vagy beülök még egy mégoly szépen felújított vagy megőrzött skodába, hiába a szép fényezés, a beleölt munka, a feeling, nekem azt idézi fel, ahogy a szüleim miatt a hátsó ülésen feszengtünk mert kussban kellett maradni, anyám homlokráncoló és neheztelő sóhajait apám felé, vagy apám arca, ahogy "faszkivan" tekintettel és nagy lendülettel száll ki a kocsiból, hogy a szakadó esőben vizet hozzon a gőzölgő cseh remekbe. Nem minden emlék szép, nem minden történet kerek és nem minden hercegből lesz királyfi.
A következő történetem, ami a Fiathoz kötődik már megkapargatta az agyam hátsó tükrében azt a bizonyos autós felszínt. Kövessetek, és hamarosan jövök a részletekkel!
